Emlékszel?

Amikor elhoztál "azoktól", mert nem bírtad nézni, hogy a befagyott vizet nyalogattam a tálkámban, hozzákötöttél az előszobai radiátorcsőhöz. Attól féltél, ha beengedsz a lakásodba, az életedbe is beengedsz és azzal többé majd nem tudsz kitenni se innen, se onnan. És mennyire igazad volt. Mert amikor ötpercenként odajöttél megsimizni, és este elém tetted a vacsorámat...már tudtuk. Te is, én is. Hogy egy hónap sem kellett, és már fotelem volt a nappaliban. És trónom a szívedben. Sokszor néztünk mi már egymás szemébe. És te már tudod, hogy mi kutyák is tudunk sírni. Csak mi másképp tesszük, mint az emberek. Mi a szívünkkel, a lelkünkkel sírunk veletek. Csendben nyüszítve jajgatunk, vigasztalunk. Mi vagyunk a legnagyobb lélekgyógyászok, kerek e világon. Mert minket akkor is sétálni kell vinni, ha esik, ha fúj, ha sírsz. Nincs kifogás, mi terelünk. A jó irányba, megmutatjuk, ha szeretsz, szeretve vagy. Mi vagyunk a ti négylábú terapeutáitok. Nem az embereknek kell elhinni, akik szavakkal mondják el, hogy jobb lesz. Nekünk hidd el, hogy sosem vagy egyedül. Ameddig mi vagyunk, addig nem. És mi itt leszünk Veletek...Veled.Mindig. Cserébe csak annyit kell tenned, hogy szeretsz minket te is egy kicsit. Mert mi nagyon szeretünk benneteket.